„2011-ben kerültem először Évához, MORA Állapotfelmért és kezelte ki az aktuális bajaimat. Csoportokat tartok, ahol ugyan az a kérés a résztvevők felé, hogy akinek valamilyen fertőző betegsége van, inkább ne jöjjön el – de hát jönnek, köhögve, prüszkölve. Mivel ott ülnek mellettem fél méterre, és épp akkor kell mondjuk tüsszenteniük egyet, akkor azzal egyenesen engem terítenek be a bennük lévő kórokozókkal. Így esélyem sincs, hogy azt a bajt ne kapjam el, pláne, ha egy csoportban hárman-négyen is így jönnek el. Így aztán folyamatosan beteg lehettem volna, de Éva azonnal kikezelt.
Aztán jött a Mora Nova gép a rengeteg programmal, és rögtön tudtam, hogy nekem ez a gép kell, erre kell gyűjtenem, ha nem szeretnék olyan öregasszony lenni, aki fő foglalkozásban azzal tölti az idejét, hogy jár orvosról orvosra, és a testét szolgálja, ahelyett, hogy a teste szolgálná őt. Ez Popper Péter mondata volt, ezerszer hallottam tőle, mivel életem nagy szerencséjének köszönhetően nála képződtem és dolgoztam.
Egy idő után meglett a gépem, és így már én tudtam rendszeresen kikezelni magamból a csoportokon és az egyéb helyeken elkapott fertőzéseket.
Kezeltem a régóta fennálló kellemetlen bajaimat is, és nagy lelkesen használtam a gépen lévő kozmetikai programokat, hogy az idő vasfoga ne minden nyomát hagyja rajtam, csak, amit muszáj. Azóta se hiszik el, hogy elmúltam 72.
Aztán anyám lett beteg.
Én harminc évig dolgoztam súlyos krónikus, főleg daganatos betegekkel, úgyhogy tudom, hogy milyen egy hasnyálmirigy rák lefolyása, ami édesanyámnak jutott időskorában. Ezelőtt mindenféle neurológiai panasza volt, amiket senki se tudott se diagnosztizálni, se kezelni. Ott voltak a jó élettel összeegyeztethetetlen tünetek. Évával egyeztetve próbálkoztunk a Mora programjaival. Ő, mint egy nemzetközileg is jegyzett kutató orvos eleinte meglehetős kételkedéssel fogadta a dolgot – mivel az elektronmikroszkóphoz és a kemény evidence-based tudományhoz volt szokva, nem látta át, hogy mi történik, ha kezébe veszi a két elektródát, ráteszi a lábát a lábelektródákra, és csak ül ott, és egyszer csak azt tapasztalja, hogy már nem ráng annyira a lába, nem fájnak annyira az ízületei, csökken a rendszeres fejfájása, és egyáltalán, olyan állapotban van, amivel élni is lehet. El tudott menni sétálni, buszozni, vásárolgatni egyedül is, ami addig csak a ritkább jobb napokon és kísérettel adatott meg neki.
Aztán jött a hasnyálmirigy rák. 89 éves volt, úgy döntött a lelke, hogy akkor most, és ezzel a kilépővel megy el. Sok embert láttam a pszichoonkológiai pályafutásom alatt ebben a betegségben meghalni. Nagy és csillapíthatatlan fájdalmakkal, szörnyű közérzettel várták a megváltást jelentő utolsó napot. Anyámnak alig voltak fájdalmai. Az utolsó pár hét nehéz volt ugyan, de ekkor már meggyőződéses Mora használó orvosként naponta többször kezelte magát, és ennek megvolt az eredménye. Neki nem kellett úgy szenvednie, mint ahogy én ezt a pácienseimnél láttam.
És hogy ezért milyen hálás vagyok, azt el sem tudom mondani.
Én is haladok bele a korba. Van minden bajom, ami így 70 után adódik az ember életében, akárhogy is vigyázott és vigyáz magára, de nem panaszkodhatok. A munkaképességem tökéletes, amiben én elfáradok, abban a nálam húsz évvel fiatalabbak már sokkal hamarabb elfáradnak. Egy sor tünetem vagy elmúlt, vagy karban van tartva. Végül is tudják, aki negyven felett arra ébred, hogy semmije se fáj, az halott. Hát még hetven felett. Éva
rendszeresen csinál nekem egy-egy állapotfelmérést, én meg szorgalmasan ülök a gépemen, és próbálok dacolni az idővel.
Mondják, hogy a kilépő pontját nem tudja befolyásolni az ember, de hogy addig, hogy él, azt igen. Szerencsés vagyok, hogy saját gépem van, de ha nem lenne, akkor is ilyen kezelésekre költenék, sokkal inkább, mint bármi másra a lakhatás és az étkezés után.”
Dr Angster Mária klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, családállító
A borítókép illusztráció.